Amikor még gyerek voltam, az egyik kedvenc időtöltésem az volt, hogy a játszótérre jártam. Azon belül is a legnagyobb kedvencem a csúszda volt. Az általános iskola mellett volt egy nagyon szép játszótér, amelynek közepén állt egy hatalmas, piros példány. Ez volt a város legnagyobbja mind közül, és minden gyerek szívesen játszott rajta.
A csúszda csillogó, piros színe messziről vonzotta a figyelmet. Ahogy közeledtem a játszótér felé, már messziről látom, hogy milyen sokan játszanak rajta. Az emberek egymás után álltak, izgatottan várva a sorukat, hogy legurgulázzanak rajta.
Nekem sem kellett sokat várnom, mert mivel gyorsan másztam fel a csúszdára, hamar sorra kerültem. Az első alkalommal még kicsit izgultam, de amint lecsúsztam, az izgalom és boldogság érzése elöntötte az egész testemet. Az érzés olyan volt, mint amikor egy vad szélroham megfújja az arcomat. A szél fütyült a fülemben, és a hajam körbe kavarta az arcomat.
A csúszda használata olyan nagyszerű érzés volt, hogy aztán mindennap eljártam a játszótérre. Az volt az álmom, hogy minden nap végigcsúszhassak rajta. A folyamat folyamatosan fejlődött, és egyre ügyesebb lettem abban, hogy miként kell a leggyorsabban és leglazábban csúszni.
A játékszer és a játszótér gyakran volt a gyerekek találkozóhelye. Mindenki ott volt, hogy játszhasson, szórakozzon, és megossza egymással a saját csúszási technikáját. Ez volt az életünk központi eleme, és minden gyereknek megvolt a saját csúszási rutinja.
Azonban, az évek múlásával, ahogy felnőttem, a játszótér és ez a játékszer is eltűntek az életemből. Az iskola befejezése után, a barátaimmal elmentünk külön utakra, és új élményeket kezdtünk gyűjteni. Azonban, ha azóta valaha is arra jártam, mindig megnéztem, és emlékeztem azokra az élményekre, amelyeket azon a csúszdán átéltem.
Kicsit szégyelltem is magam, mert úgy éreztem, hogy már túl öreg vagyok ahhoz, hogy csússzak rajta. De aztán úgy döntöttem, hogy nem számít, milyen korban vagyok, a boldogságot és az izgalmat mindenki átélheti, bármilyen életkorban is legyen.