A történet a hatvanas évek végét és a hetvenes évek elejét jeleníti meg, s bár tudományos-fantasztikus apparátust használ, valójában közelebb van a történelmi ihletettségű szövegekhez, mint a sci-fihez.
A novella a „mindent a legfőbb célért” tézisét vizsgálja, a főszereplő – Andrews ezredes – egyetlen célja, vágya, hogy elérje a Holdat, de ezt csak a novella harmadik harmadában tudjuk meg. A férfi egyéni tragédiája, hogy végül nem az ő egységét küldik fel, sőt nagyon valószínű (mi már tudjuk: biztos), hogy a későbbiekben sem repülhet a Holdra. Csekély vigasz, hogy a parancsnoka engedélyezi, hogy továbbra is ott maradhasson a NASA-nál: kiképezheti a következő generáció űrhajósait.
A történet felütése a parancsnok feszengő, de egyben a problémamegoldáshoz megfelelő érzékét mutatja be. Neki kell megmondania a háromtagú kis csapatnak, hogy nem ők repülnek.
A konfliktus jól érzékelhető, a fogalmazás szabatos és kifejező. Az olvasó tudja: az Apolló-17 után valóban nem indítottak több expedíciót a Holdra. S ebből adódik a mű feszültsége is: vajon valóban… itt is így történik-e… nem ettől fantasztikus-e ez a novella…?
Nem. A valóság (itt) nem engedi meg (?) a vele történő játszadozást.
A főszereplő erőteljes személyiségét még inkább kihangsúlyozza a két mellékszereplő higgadtsága és érzelmi irányultsága, akik új lehetőségek felé nyitnak. Ellenben hősünk képtelen elszakadni kitűzött céljától, s tragikumát az is fokozza, hogy amikor az űrhajó (Apolló-17) elindul, s egy apró hiba akár végzetes akadályt gördíthetne a repülés elé, akkor lélekjelenlétével megmenti a helyzetet.
Az elhárított probléma utáni jelenetben Jimmy Sears őrnagy elmeséli, hogy a főhős előéletében volt már példa élet-halál tusára.
A zárást az Apollo-17 űrhajó hiánya jelenti meg.