Mindig is szerettem a női gondolatokat megismerni, különösen ha azok egy egész rendszert, vagy akár egy teljes világnézetet ölelnek át. Mert bár a nők és férfiak érzelmeket tudnak cserélni egymással – viszonzási igénnyel – vagy elvárás nélkül tudják osztogatni ezeket, azonban a másik nem megértése, még a verbális kommunikációt kísérő metakommunikáció figyelembevételével is, csak részlegesen lehetséges.
A legkonkrétabban az elvont fogalmakból is építkező verbális és írott nyelv működik kapocsként a nő és férfi közötti eszmecserében. A nyelviségnek az a problémája, hogy önmagában nem teljesen, vagy egyáltalán nem őszinte, még ha a mai civilizált ember társadalmi normájában a nyelv egyik legmérvadóbb szerepe a hitelesség is. Ez olyannyira igaz, hogy még a mesterségesen létrehozott médiakultúra is a hagyományos nyelvi kódokkal operál. A látvány azonban objektívebb, fontosabb információhordozó, mint a nyelv.
A fizikai világ kézzel fogható elemei (tartalmukkal és formájukkal) nem csak az állapotukról közölnek adatokat, hanem mozgásukkal is üzenni tudnak. Gondolok itt most a gesztusok nyelvére, amely az ősi korokban a Homo Sapiens számára sokkal értelmezhetőbb volt, mint mai utódainak, akiknek többsége már csak ösztönösen van e tudás birtokában.
Ám az emberiség maradéka képes tudatosan értelmezni ezt az elfeledett, mégis mindennapjainkban állandóan jelenlévő ősi nyelvet. Ők teszik jól. Mert az emberi gondolatok, szándékok és érzelmek átfogó érzékeléséhez meg kell ragadni a kommunikáció minden lehetséges formáját. A mai civilizáció – bármilyen magas szintű önkifejezést és manipulációt tud is elérni – nem tudott a probléma fölé emelkedni. Teljesen megismerni valakit csak a másik helyében lehetne, ez viszont a másikkal való eggyé válást jelentené. Úgy tűnik, csak egy módszer van a másikhoz való legközelebb kerüléshez: a szerelem. De még ennek ténye is olyan kritériumokhoz köthető, mint a tökéletes kölcsönösség, az egyenlő érdeklődés, az egyenlő önátadás. Tehát igen ritka jelenség, az érzés kikristályosodott értelmében.
De a lényeg az, hogy létezik. Mert az emberi alapérzelmek – az ősi koroktól egészen napjainkig – változatlanok, csak az érzelmek kombinációja változik egyénenként eltérően.
Kate Carry novellája valami nagyon borzalmas dologról szól: az emberiség nemtelenné válásáról. A mai gondolkozással és érzelmekkel egy ilyen jövőképet szinte fel sem lehet fogni, pláne nem elfogadni. A szerző erre figyelt is a történetében, és kimondottan hangsúlyozta, hogy az emberiség évszázadokon keresztül küzdött a génmanipulációk, majd évezredeken át a vezető hatalom – emberirtás mellett megvalósított – embertenyésztési propagandája, és végül az emberi faj teljes nemi és érzelmi elsilányosodása ellen, de mindhiába. Megszűntek létezni az olyan érzelmek, mint a vágy és a szerelem. Csupán valami halvány reménysugár maradt meg néhány tudós vénájú hibridemberben, és egy testalkatában az ősi feminin vonásokat sematikusan megőrző szaktekintélyben, akiben a hibridemberek a megoldás kulcsát látták: az annyira misztikusnak tűnő érzelmek újra megismerését…
A történetnek szerencsére nincs sok valóságreferenciája. Az első bajos pont, hogy a műben ismertetésre kerülő génmanipulációk első oka a hadsereg-termelés. Már a jelenlegi álláspontok is ott tartanak, hogy felesleges lenne a génmanipulációt nagymértékben a hadtudomány szolgálatába állítani, hiszen ma már a technikai háborúk korát éljük, amelyek viszonylag kevés embert igényelnek, viszont annál nagyobb gazdasági csapást mérhetnek egy adott térségre. A másik bajos pont, hogy a szerző figyelmen kívül hagyja a globalizáció problémáját, azt, hogy az összeolvasztott társadalom létrejötte az előre még nem ismert, változó tudati szándékok és viselkedések miatt gyakorlatilag lehetetlen. A harmadik bajos pont, hogy feltételeződik: az emberi érzelmek bizonyos hatásokra tartósan megfogyatkoznak. Az emberi alapérzelmek nem iktathatók ki, mert a tudat alapját képezik. Az olyan érzések, mint a szeretet, a szenvedély, a türelem, a békesség – és hasonlók –, töltésüket tekintve tulajdonképpen egy kategóriába tartoznak, csupán intenzitásukban, dinamikájukban és szándékukban mutatkoznak eltérések. A műben leírt nemtelenné válási folyamat paradoxonja éppen az, hogy az ember úgy válik egy rendezett, harmonikus társadalom tagjává, hogy közben elveszíti emberi mivoltát biológiai és pszichológiai értelemben is – és mindezt testi és mentális károsodás nélkül.
De éppen ez tetszett meg ebben az írásban. Úgy érzem, a szerző nagyon is tudatában volt annak, hogy egy sorozatosan súlyos tévedéseket elkövető civilizációt rajzolt meg, ami a bűneiért járó sorsszerű vég állandósult árnyékában vegetál. A rossz itt nem kívülről támad, szörnyek, gépek, katasztrófák, megfogalmazhatatlan akármik formájában, hanem belülről, magából az emberből ered – vagy inkább, az emberben elreked. Az érzelmek hiányánál nincs és nem is lehet rosszabb. Az érzelmek szükségességét hirdeti hát a szerző, és azt, hogy milyen nagy baj zúdulna a nyakunkra, ha elfeledkeznénk azokról.
A novella talán legmeghittebb része, amikor a Nap Bolygórendszer lakói türelemmel, békességgel, kíváncsisággal és lelkesültséggel hallgatják és nézik végig az előadást a szerelemről. Valójában nem hiányzik belőlük egyik érzelem sem, csak az a régen használt érzés, a szerelem, az lapul ott a lelkük mélyén, és fogalmuk sincsen, hogyan élesszék újra.
Ámbár a szerelem örök! És mindig akad, aki hiszi ezt. Még ebben a történetben is.