Maruzs Éva írásának címét lappangó düh hatja át. Ezt a nem túl pozitív érzést a novella egyik főhőse képviseli, aki meg akar fizetni azért, mert mutáns, génmanipulált állatokkal benépesített bolygóra küldte őt partnerével az Áttelepülésügyi Hivatal. Az a célja, hogy megtalálja, és elpusztítsa a mutánsokat előállító génlabort.
A két szereplő bemutatása felszínes. Nem derül ki, hogy melyik planétáról származnak, nincs utalás arra vonatkozóan sem, hogy mióta élnek az önmaguk választotta égitesten, vagy hogy egyáltalán hogyan néznek ki. Csak azt árulja el Maruzs Éva, hogy egy férfiről és egy nőről van szó, akik – a párbeszédekből ítélve – szeretik egymást, és akik egy sziklán épített lakhelyről öt éve ugyanahhoz a tóhoz járnak halászni. Azt is fontosnak tartja az írónő, hogy minduntalan a táborhelyükön hagyják a szemetüket, legyen az konzervdoboz, sörösüveg vagy bármi más. A szöveg első ránézésre logikátlannak tűnik. Néhány sorban képek suhannak el az olvasó előtt, de sem a helyszínek nem követhetőek kristálytisztán, sem az, hogyan kerültek oda a szereplők, egyszer erdőről van szó, másszor kietlen, köves pusztaságon járunk. Azt sem értem, miért kell annyit gyalogolniuk a hősöknek, amikor a tóhoz még – gépnek nevezett – járművel érkeztek. Annak eldöntése sem mindig egyszerű feladat az olvasó számára, hogy éppen melyik szereplőt beszélteti az írónő. Meg kell jegyezzem, hogy ez akár szándékos is lehet, mert a cselekmény egészét tekintve sok helyütt szinte mindegy, hogy a férfi beszél a nőnek, vagy fordítva.
Az általam felvetett pontatlanságok a sztori szempontjából valójában elhanyagolhatónak tekinthetők, mert a felvillantott képeket magyarázza a befejezés. Csakis ekkor, és itt válik világossá, hogy a sokszor lazán összekapcsolt történettöredékekből egy szomorú, de napjainkra egyre aktuálisabb problémahalmaz bontakozik ki. Az élményt számomra nem az jelentette, hogy nincs is semmilyen – bárki által működtetett – génlaboratórium, hanem az, hogy mégis létezik a területen valamiféle evolutív génmanipuláció, amely emberéletet követel.
Végezetül, ha szabad egy személyes megjegyzést tennem: sokkal jobban szeretem a fantasztikus történetek, mint a katasztrófák leírását. Maruzs Éva írása azért hátborzongató, mert – bár sci-finek szánta – néhány évtized múltán lehet, hogy véresen valós dolognak tűnik majd.